Rozsály

Rozsályi hírességek


Maróthy jános

Maróthy János Rozsályban született 1819. február 5-én az egykor volt nevezetes várkastélyban. Apja Maróthy Pál földbirtokos, Szatmár Vármegye táblabírája, fiát a híres Sárospataki Jogiakadémiára adta. 1839-ben nemesi testőr lett Bécsben, letette az ügyvédi vizsgát, a forradalom kitörésének évében már megyei szolgabíró volt. A megyei közélet, de az országos politika egyik aktív tagjaként is tevékenykedett. Életének nagy fordulója az 1848/49-es szabadságharc, ahol a Szatmári Önkéntes Lovasszázad parancsnoka volt. A századdal a 10. Vilmos Huszárezredhez csatlakozott, és részt vett az erdélyi harcokban. Főszázadosként külön érdemjellel tüntették ki. Maróthy János a zsibói fegyverletétel előtt a Bánffy-Hunyadi ütközetben fogságba esett. Az akkori szabályok szerint közlegényként besorozták a császári seregbe, de hamarosan leszerelték. Leszerelése után 1861-től 6 éven át országgyűlési képviselő volt, derék tagja volt a törvényhozásnak. A Klapka-féle összesküvésben gyanúsított volt, az elfogás elől a porosz békekötés mentette meg. 1867-ben megnősült, felesége német származású színésznő Danczinger Friderika. Ősi birtokán gazdálkodott Rozsályban. A várat a dohánypajtát pusztító tűzvész után a birtokkal együtt eladták az Isaák családnak. 1872-ben Margit nevű lányuk született, aki édesanyjához hasonlóan színésznő lett a Nemzeti Színház örökös tagjaként. A család 1883-ban Pestre költözött. Maróthy Jánost kinevezték az 1848/49-es Szabadságharc katonái honvéd menházának parancsnokává címzetes ezredesi rangban. 1887. április 5-én halt meg Budapesten. A holttestet Rozsályba szállították és községünk református temetőjébe helyezték el, a 13 évvel később meghalt feleségével együtt. 2001-ben a méltó helyről tevékenységének és tetteinek megfelelően még méltóbb helyre, községünk Jubileumi Emlékparkjába kerültek a szabadságharcos országgyűlési képviselő és neje földi maradványai. A legenda szerint Maróthyt lovával eggyütt temették el, egykori lovasszázad parancsnokhoz méltóan. Az áttemetés során, mivel lómaradványokat nem találtak, ez a legenda megdőlt.


Maróthy János a Wikipedián

Édesapja Maróthy Pál, rozsályi földbirtokos, Szatmár megyei táblabíró volt. Iskoláit a Sárospataki Jogakadémián végezte, majd Bécsbe ment, ahol nemes testőr lett. Itt tette le ügyvédi vizsgáit is. A forradalom kitörésekor már szolgabíróként működött, s aktívan tevékenykedett a megyei közéletben, és az országos politikában is. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörése után a Szatmári Önkéntes Lovasszázad parancsnoka lett. Századával a 10. Vilmos Huszárezred-hez csatlakozott, s részt vett az erdélyi harcokban, ahol vitézi érdemeket, s főszázadosi rangot nyert. Maróthy János huszárkapitány arcképét Mezey József (1823. máj. 1. – 1882. ápr. 8.) 1849 februárjában, Meggyesen festette meg Bem táborában. A zsibói fegyverletétel előtt a bánffyhunyadi ütközetben fogságba esett. Ezután – az akkori szabályok szerint – közlegényként besorolták a császári hadseregbe, majd hamarosan leszerelték. A forradalom befejezésekor őrnagyi rangban szolgált.. A Klapka féle összeesküvésben mint gyanúsítottat sokáig üldözték. Az üldöztetéstől, s az elfogástól a Porosz békekötés mentette meg. 1861-től hat éven át országgyűlési képviselő volt. 1867-ben feleségül vette a német származású Danczinger Friderikát, kitől 1872-ben egy leány gyermeke, Margit született, ki később, mint édesanyja színésznő lett a Nemzeti Színház-nál. Fia Maróthy Kálmán követte a katonai pályán, Ludovikát végzett. /lásd a Maróthy Család története/ Házasságkötése után rozsályi birtokain gazdálkodott, azonban egy tűzvész után – melyben a gazdasági épületek, s a dohánypajta is leégett – a híres Rozsályi várat, s a birtokot az Isaák családnak eladta. 1883-ban a család Pestre költözött, ahol az 1848–49-es forradalom és szabadságharc katonái honvéd menházának parancsnokává nevezték ki, s egyben ezredesi rangot is kapott. 1887. április 5-én, 68 éves korában halt meg Budapesten. Szülőfalujában, Rozsályon helyezték örök nyugalomba.


Béres András

Béres András (Rozsály, 1928. – Debrecen, 1993. november 14.) néprajzkutató, levéltáros, a Debreceni Népi Együttes alapítója, tánckutató, a Déri Múzeum igazgatója.Tanulmányait a debreceni Tudományegyetemen végezte. A Debreceni Népi Együttes alapítója (1950) és vezetője haláláig. 1950-től a debreceni Déri Múzeum muzeológusa, majd 1957-től igazgatója is. A Déri Múzeum Évkönyvének szerkesztője 1957–68 között. 1969-től a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár munkatársa.

Főbb kutatási területei: népmese, néptánc, népművészet, pásztorélet. A helyi balladákat, népmeséket kötetbe gyűjtötte.
Könyve 1989-ben jelent meg Hajnalpelika Rozsályi népmesék címmel.

2004-ben ünnepi műsor keretében került sor emléktáblájának leleplezésére Rozsályban.

Két mese Béres András Hajnalpelika című könyvéből:
A szegény ember erősebbé teszi az ördögöt
Szent Péter meg a részeg gazda


Wikipedia

Béres András (Rozsály, 1928. május 16. – Debrecen, 1993. november 14.) néprajzkutató, levéltáros. Tanulmányait a debreceni tudományegyetemen végezte. 1950-től a debreceni Déri Múzeum néprajzos muzeológusa, majd 1957-től mint önálló kutató dolgozik ugyanitt. A múzeum igazgatójává ebben az évben nevezi ki az akkori Művelődésügyi Minisztérium. A Déri Múzeum Évkönyvének szerkesztője 1957–68 között. 1959-ben egyetemi doktori címet szerez.1969 május 31-éig tölti be a múzeumigazgatói címet. Ugyanebben az évben kéri áthelyezését a Levéltárhoz, ahol június 1-jétől, mint levéltáros végez kutató munkát. 1970-től 1988-ig a levéltár tudományos főmunkatársa. Közben, 1983-ban megszerzi a néprajztudományok kandidátusa címet. Munkásságáért kétszer kapott Pro Urbe Debrecen, 1992-ben pedig Életfa-díjat. Publikációi, néprajzi tanulmányai folyamatosan jelennek meg az Ethnographiában, a Déri Múzeum Évkönyvében, és a Hajdú-Bihar megyei Levéltár Évkönyvében. Önálló kiadványként a Debreceni cifraszűr (1955), a Nádudvari fekete kerámia (1965), a Rozsályi népmesék (1967), az Arra van egy kőhíd rakva (1982), a Pásztorkonyha, pásztorételek (1984), a Hajnalpelika-rozsályi népmesék (1989), a Betyárok nyomában (1990) jelentek meg. Főbb kutatási területei: népmese, néptánc, népművészet, pásztorélet. Emellett 1950 - azaz megalakulása óta a Debreceni Népi Együttes vezetője, koreográfusa egészen 1993. november 14-én bekövetkezett haláláig. Koreográfiái közül nyomtatásban (táncleírásban) megjelent a Hortobágyi pásztortáncok valamint a Rábaközi verbunk és dus.


Béres András életrajza a Debreceni Városi Könyvtár honlapján (pdf) :

BÉRES ANDRÁS ÉLETRAJZ

Mint a népmesék egyszeri parasztemberének három fia közül a legkisebb: elindult szerencsét próbálni. Kitartása, akaratereje, tudása révén elérte a célt, amit kitűzött maga elé. Ahhoz azonban, hogy folytassa a munkát, élvezze mindazt, amit elért, túl rövid időt kapott a Teremtőtől. Munkája delelőjén, alkotó ereje teljében érte a halál. 1928. május 16-án született Szatmár megyében, Rozsályban. Szülei földműveléssel foglalkoztak. Összes „birtokuk” 14 kataszteri hold volt. Hárman voltak testvérek, kisebbik bátyja meghalt, nagyobbik testvére a második világháborúban eltűnt. Édesanyja, Pintye Róza 1965-ben, édesapja, Béres János 1967-ben hunyt el. Szülei paraszti logika szerint osztották el a juss-t a három fiú között: a két nagyobbiké a föld, a legkisebbé pedig a tanulás lehetősége jutott. Iskolai tanulmányait szülőfalujában, Rozsályban kezdte, majd Szatmárnémetiben folytatta. Érettségit Debrecenben tett, majd beiratkozott a Debreceni Tudományegyetemre, ahol magyar-latin szakon végzett 1950-ben. A harmadik szak a néprajz volt, ebből a tárgyból 1959-ben doktori szigorlatot tett. Képesítése: okleveles középiskolai tanár. 1950. július 1-én kapott kinevezést a Debreceni Déri Múzeumhoz, mint néprajzos - múzeológus. 1957-ig önálló tudományos kutatóként dolgozott. Ebben az esztendőben kapott kinevezést az akkori Művelődésügyi Minisztériumtól a múzeum igazgatói posztjára. Ebben a minőségben 1969. május 31-ig vezette az intézményt, ekkor kérte áthelyezését a Levéltárba, ahol mint levéltáros dolgozott tudományos kutatóként. Itt jó hasznát vette a latin nyelv mellett román, francia, és német nyelvismeretének is. Közben 1983-ban megszerezte a néprajztudományok kandidátusa címet. 1987. október 5-én vonult nyugállományba, de nem nyugdíjba, hiszen egészen 1993. november 14-én bekövetkezett haláláig dolgozott, írt, dolgozta fel korábbi kutatásait. Munkásságát több elismeréssel jutalmazták: Kiváló népművelő /1961/, Szocialista kultúráért /1970/, Debrecen Város Tanács Művészeti Díja /1971/, a Népművelési Intézet Nívódíja /1974/, Munka Érdemrend Ezüst fokozata /1977/, kétszer kapott Pro Urbe Debrecen, 1992-ben pedig Életfa-díjat. Publikációi, néprajzi tanulmányai folyamatosan jelentek meg az Ethnographiában, a Déri Múzeum Évkönyvében, és a Hajdú-Bihar megyei Levéltár Évkönyvében. Önálló kiadványként a Debreceni cifraszűr /1955/, a Nádudvari fekete kerámia /1965/, a Rozsályi népmesék /1967/, az Arra van egy kőhíd rakva /1982/, a Pásztorkonyha-pásztorételek /1984/, a Hajnalpelikarozsályi népmesék /1989/, a Betyárok nyomában /1990/ jelentek meg. Az, hogy mennyire ragaszkodott gyökereihez, talán legjobban a Rozsályi népmesék című kötete bizonyítja. Ezzel a kötettel is adózni akart szüleinek, falujának. Egyfajta köszönet volt ez azért, mert lehetővé tették, hogy tanulhasson, és szülőhelyének, amelynek örökségét szellemi ajándéknak tekintette. A meséskönyvet eredetileg gyermekeinek - Andrásnak (1954) és Zsuzsának (1957) – szánta, de időközben úgy ítélte meg: más gyermekeknek is lehetőséget kell adni, hogy megismerjék ezeket a meséket. Néprajzi kutatómunkája alapján születtek a megyéhez kötődő népi emlékeket bemutató kiadványok, amelyek témaköre elsősorban a Hortobágy, illetve a megye népi- kézműves mestersége volt. Néprajzi gyűjtései során természetes volt találkozása a néptánccal, így érthető, hogy 1948-ban maga is táncolni kezdett. 1950-ben alapító tagja volt a Debreceni Népi Együttesnek. Eredetileg Varga Gyulával közösen, majd 1960-tól önállóan vezette a csoportot. Bár heves vérmérséklete miatt vezetési stílusát sokan bírálták, koreográfusként több maradandó produkciót alkotott. Mondhatni, világhírű, Varga Gyulával közös műve, a Hortobágyi pásztortáncok, amelyet – az ország több csoportján túl - egy időben még az Állami Népi Együttes is műsorán tartott. Meg kell említeni a Mikepércsi csárdást, amely 1955-ben a Néptáncosok kiskönyvtára sorozatban táncleírásban is megjelent, a Szatmárököritói fergetegest, a Dorogi friss csárdást, a Sorozó verbunkot vagy éppen a Nagybáródi táncokat és a Kerezsi leánytáncot. Ez utóbbi két koreográfia a romániai Bihor megyében, Borod községben végzett gyűjtőmunkájának eredménye. Az itt készült felvételek /Venter Mihály és felesége tánca/, illetve az ott gyűjtött viseletek alapján készült a két remek színpadi kompozíció, illetve a kosztüm. A Debreceni Népi Együttes eredményeit, díjazásait még felsorolni is sok lenne, néhány kiragadott példa a Béres András által 1950-1990-ig vezetett csoport eredményeiből: 1955. Szocialista Kultúráért kitüntetés 1956. Az évad legjobb tánccsoportja (Magyar Táncművészek Szövetsége) 1963. 1970. 1972. 1976. Kiváló Együttes cím 1976. "Dánia" - Aranyrózsa díj 1977. 1978. 1983. 1994. Arany I. minősítés 1980. Örökös Kiváló Együttes. Munkája mellett évekig tagja volt az akkori Városi Tanácsnak. Kevesen tudják, hogy ebben a minőségében, az együttes genfi útjáról visszatérve egy ottani rendezvény nyomán tett javaslatot egy helyi karnevál megrendezésére. Ötlete máig él, ez a híres Debreceni Virágkarnevál. Sikereit felsorolva azt lehetne hinni, hogy élete kiegyensúlyozott, sikerekben gazdag volt. Emellett azonban említést kell tenni arról is, hogy a Déri Múzeum igazgatásáról nem önként mondott le, a Debreceni Népi Együttes sikere – az időnként változó generációktól függően változó volt, könyveire pedig nem mindig talált kiadót. „Az a Rozsály” című monográfiája halála után, kiadatlanul került vissza örököseihez, de már a gazdag foto-mellékletek nélkül. Az valahol végleg elkallódott. A kézirat pedig azóta egy fiók mélyén pihen. Életének utolsó éveiben egészségi állapota megromlott. Halála mégis váratlan volt. 1993. november 14-én rosszul lett, a kiérkező orvos már csak a szívinfarktus okozta halál beálltát tudta megállapítani. A Debreceni Köztemetőben díszsírhelyet kapott, a város saját halottjának tekintette. Temetésén Debrecen legismertebb prímása játszotta el kedvenc nótáját: „Megrakják a tüzet, mégis elaluszik…” Kopjafáján faragott felirat hirdeti: Itt nyugszik Dr. Béres András, élt 65 évet.